Hadd meséljem el a számomra legkedvesebb pillanatot: amikor az éjszaka sötétjében a pap megjelöli a húsvéti gyertyát, és kinyilatkoztatja az idő misztériumát.

Először keresztet rajzol a gyertyára, majd alfa jelet ír a kereszt tetejére, amely a görög abc első betűje, ugyanakkor minden létező dolog eredőjét jelzi. Ezután a kereszt alját ómega jellel (a görög abc utolsó betűjével) jelöli meg, amely minden dolog célját szimbolizálja. Végül a kereszt két ága közti négy négyzetbe az adott év (idén a 2-0-2-6) számát írja be; a kereszt így körülöleli a kezdetet, a véget és a jelent.

Eközben ünnepélyesen kijelenti:” Krisztus a tegnap és ma, a kezdet és a vég, az alfa és az ómega. Minden idő és kor az Övé, Övé a dicsőség és a hatalom most és mindörökké.”

A liturgia csodálatosan költői, de ha segítségre van szükséged ahhoz, hogy beleéld magad, próbáld ki ezt a gondolatkísérletet. Gondolkodj el azon, hogy mi volt az „első pillanat” előtt! Vagy hogy milyen „tér” foglalja magába a világegyetemünket (vagy más elképzelhető univerzumokat).

Az ilyen ellentmondások csak akkor tűnnek ostobaságnak, ha csupán „gyakorlatias” dolgokra összpontosítunk, ugyanakkor segíthetnek abban, hogy mélyebben megragadjuk az anyagelvű gondolkodás következetlenségeit. A paradoxonok rádöbbenthetnek bennünket arra, hogy milyen esetleges az idő és tér (ezt még a nagyon modern ősrobbanás-elmélet is sejteti), és rácsodálkozhatunk a végső valóságra, amelyben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel, 17,28)

Jézus Krisztus feltámadása feltárja számunkra, hogy Isten irántunk való szeretete a végső valóság. Ő nagyobb, mint az idő és a tér. Ő mindennek abszolút eredete és vége. Ő az alfa és az ómega. Ő szépít meg minden időt, az idei tanévünket is.

Áldjuk Őt ezért! Boldog húsvétot kívánok!

John atya