IN MEMORIAM

Őszi Ferenc

1927 – 2013

Április 17-én szerdán déli egy órakor csörrent meg bécsi lakásomban a telefon, és Dékány Csaba közölte a szomorú hírt: Őszi Feri meghalt.

Hajdani  osztálytársaim közül már igen kevesen maradtunk. Lassan megszoktuk a gyászhíreket, mégis mindig megrázkódtat, amikor valakinek, akihez több mint háromnegyed évszázados barátság fűzött, egyszerre csak a halálhírét kapom. Pedig azáltal, hogy már közel 50 esztendeje hazámtól távol élek, az utóbbi években  viszonylag ritkán találkoztunk.

 Abban a nyolc évben, amikor Damaszkuszban dolgoztam, és évente csak egyszer jöhettem haza egy hónap szabadságra, megérkezésem után másnap már Ferinél voltam. Tőle tudtam meg mindazt, ami az utóbbi évben iskolánkkal, tanárainkkal, osztálytársaimmal, barátainkkal és általában Szentimrevárosban történt. Mindenről hűségesen beszámolt.

Az utóbbi 35 évben, amióta Bécsben élünk, sűrűbben találkozhattam Ferivel. Családom már tudta, hogy Pestre érkezésünk után Mányoki-uti lakásunkban első dolgom Ferinek telefonálni és hozzá, gellérthegyi otthonába felkapaszkodni. Azt is tudták, hogy ilyenkor csak 3-4 óra múlva kerülök elő – annyi megbeszélni és visszaemlékezni valónk van. Felidéztük a régi, gimnáziumi időket, volt tanárainkat, osztálytársainkat.  Ha éppen összeesett látogatásom a Budai Fehér Fekete szétküldésének előkészítésével, néha órákon át együtt csomagoltuk a lapot. A lapot, amit ő annyi gonddal, szeretettel szerkesztett, és ami annyi örömet okozott mindannyiunknak. Attól tartok, hogy Ferivel együtt a lapot is eltemethetjük!

Ferikém, drága Barátom! Adjon az Úristen örök nyugodalmat Neked!

Csorba Manó (1945)