Boldoggá avatják Brenner János Anasztáz ciszterci vértanút

Boldoggá avatják Brenner János Anasztáz ciszterci vértanút
Brenner Jánosról megjelent írások a tovább gomb után.


 
 
 
 
 
 
 Facebook-oldal indult Brenner János tiszteletére : www.facebook.com/brennerjanos

 

Ferenc pápa november 8-án kihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát, akit meghatalmazott nyolc dekrétum közzétételére, melyekben két vértanúság, valamint hat Isten szolgája hősies erényeinek elismerése szerepel.

A két vértanú közül az egyik a magyar Brenner János rábakethelyi káplán (született 1931. december 27-én), aki a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve hunyt el 1957. december 15-én. A boldoggá avatással kapcsolatban további információkkal a későbbiekben szolgálunk. Forrás: www.news.vawww.magyarkurir.hu

 

Cikkek a Magyar Kurírban:

Boldoggá avatják Brenner Jánost

2017. november 9. csütörtök 12:42

Brenner József és Ruppert József posztulátor Brenner János boldoggá avatásáról

2017. november 10. péntek 13:30

Dallasban megjelent írás:

Father Janos Brenner: Hungarian priest and martyr

 

 

 

Kereszty Rókus dallasi ciszterci atya írása Brenner Jánosról

Megjelent a Ciszterci arcképek c. könyvben.


Brenner János Anasztáz (1931-1957)

 

Brenner Jancsi 1931. december 27-én született Szombathelyen. Családja lelkületét mi sem mutatja jobban, minthogy mind a három gyermekből pap lett. Brenner László Tóbiás és Brenner János Anasztáz a Ciszterci Rendbe lépett be, József egyházmegyés pap lett. Édesapja gépészmérnök, munkába menet mindennap szentmisét hallgatott.

[1]

Jancsi kiskorától fogva eleven, energikus, vidám gyermek volt, a boldog, tiszta családi háttér egész életét olyan belső örömmel áldotta meg, amelyet a későbbi külső és belső megpróbáltatások sem tudtak elvenni. Elemista korából egyetlen emléket említünk. Amikor iskolatársaival előadták a vértanú Tarzicius történetét, Jancsi mindenáron erősködött, hogy ő játssza Tarzicius szerepét. Lám, nem csak legendákban történik, hogy a hős már gyermekkorában megsejti hivatását. Az első négy gimnáziumot a pécsi ciszterci Nagy Lajos Gimnáziumban végezte. Itt szerette meg egy életre a Ciszterci Rendet. Annak ellenére, hogy az 5. és 6. osztályt a szombathelyi premontrei gimnáziumban végezte, az iskolák 48-ban történő államosítása után a Ciszterci Rend oblátusai közé kérte felvételét. Itt fejezte be gimnáziumi tanulmányait, majd 1950 augusztusában Zircen elkezdte a noviciátust. Ám a 19 novícius mindössze két hónapot tölthetett Zircen, mert 1950. október 15-ig a zirci monostort állami rendeletre minden szerzetesnek el kellett hagynia. A novíciusmester, ’Sigmond Lóránt atya azonban tovább vezette a növendékeket. Mintegy öt hónapon át a budai Szent Imre-templom környékén helyezte el őket, de miután a plébániáról a cisztercieket elmozdították, más megoldásokat kellett keresnie. 1951 nyarán már különböző vidéki városokban, ill. falvakban éltek, legtöbbjük különböző világi foglalkozásra vagy tanulmányokra kényszerült. Brenner Jancsi azonban a fővárosban maradt, civil hallgatóként beiratkozott a Központi Hittudományi Akadémiára, majd kispapként a szombathelyi, végül annak feloszlatása után a győri szemináriumba került. A novíciusok jó része, így Brenner János, rendi nevén Anasztáz testvér is, 1952-ben a föld alá kényszerített Ciszterci Rendben fogadalmat tett három évre, és három év után fogadalmát megújította. A fogadalom és annak megújítása szigorú titokban maradt, Lóránt atya írásos okmány készítését biztonsági okokból nem engedte meg. Brenner János azonban 1957-ben bekövetkezett vértanú haláláig mint a Ciszterci Rend tagja maradt kapcsolatban Lóránt atyával, elöljárójával, aki mindegyik növendékkel rendszeresen találkozott és levelezett.

Ha Anasztáz testvér lelki fejlődésébe akarunk bepillantást nyerni, noviciátusi naplója, valamint Lóránt atya szemináriumi évek alatt hozzá írt levelei képezik a legfontosabb forrást. Az első naplórészletek megsejtetik azt a belső tüzet, amely Anasztáz lelkét kezdettől fogva jellemezte:

            „A nagyböjtben újra meg kell javulni. Vissza kell térni a szeretet csodálatosan lángoló magaslataira. Én az én erőmmel ezt nem vagyok képes megtenni. Ó, jóságos Jézusom, add a Te örökké lángoló szeretetedet és szent erődet. Tedd szívemet izzó szívedbe, hogy elégjen, és csak a Te izzó szíved maradjon bennem, hogy akaratom és mindenem egészen a tiéd legyen.

            Nincsen nagy tehetségem, nincs bennem a szentek csodálatos lelkisége, Uram, mire leszek tehát való az életben? Ó, ez a borzasztó kísértésem. Sokszor úgy érzem, hogy el kell bújnom valahová, mint alázatos, egyszerű, dolgozó testvér! Ó, Jézusom gyújts fényt!

            ...Törd le, Uram kevélységem szarvát és hiúságom undok építményét. Engedd, hogy téged követhesselek.

            A megszokottság gátjait csak az egyéniség tudja áttörni.

            Aki lelki életét érzelmekre alapozza, az homokra épít. A lelki élet építményének szilárd sziklaalapja a jó cselekedetek, melyeket a szeretet inspirál...

Édes Jézusom, add, hogy egészen égjek a Te szeretetedben. Mosd tisztára lelkemet, jöjj Atyáddal, és vegyél lakóhelyet nálam.”

             

A tűz Anasztázban nemcsak érzelem, hanem jó cselekedetekben szilárdul meg. Az istenszeretet mellett már most, a noviciátus elején megjelenik a lelkek szenvedélyes szeretete:

„A nagyböjtben valami böjtöt, imát, önmegtartóztatást kell fölajánlanom bűneim, hitványságom és az emberiség bűneinek engesztelésére...”

„Add a Te tüzedet, úgy szeretném a lelke(ke)t a pokol örvényeiből kiszakítani.”

’51 februárjában, még a noviciátus befejezése előtt súlyos belső megpróbáltatásokon kell átmennie. Megszűntek az első hónapok vigasztalásai. Csak sejtjük, milyen fájdalmas megtisztuláson vezeti át Isten kegyelme:

„Szárazság... Tátongó űr... Mélység... Pokol... Nincs értelem... Fogj meg atyám, mert elnyel a tátongó mélység örvénye! Jaj, magával ragad, s akkor elvesztem örökre! Felajánlom Neked a lelki megpróbáltatások keserű borzalmait. Ha Te így akarod, legyen meg szent akaratod. Életbástyám kőfalán e mondat áll: Minden körülmények között legyen meg szent akaratod. Vedd el akaratom, szívem, mindenem, és add, hogy én egészen Krisztusba alakuljak át, hiszen ez a hivatásom. Égni, lángolni szeretetedben a bűnösökért.

            Két kézre fogom, és mohón úgy iszom a szenvedések Krisztus nyújtotta ürömpoharát. Hiszen az én életemnek a Tied tükörképének kell lennie. És amikor Te egész életedben szenvedtél, lehetek-e én állandóan boldog, kísértés nélkül a Te atyai öledben? Ó igen, érzem, ez megnyugtat. Ó, légy velem a kísértések sötét éjszakáján és a gyötrelmek keserveiben! Légy velem! Jézus szentséges Szíve!”

            Kétszer is megjelenik írásaiban a tüzes folyosó képe. Szíve egész szenvedélyével ezen akar átmenni, hogy eljusson ahhoz a trónushoz, amelyen különös módon nem király ül, hanem Jézus lángoló Szíve. Ebben akar egészen elégni:

„Csordultig van szívem az Isten szeretetének örökédes költészetével. Égni a tűzben. Láttam egy hosszú folyosót, mely fokozatosan mindig jobban izzott, s ahol álltam, ott fekete és hideg volt minden. A folyosó végén egy lángoló szív volt egy fehéren izzó trónuson. Ebből megértettem, hogy Jézus Szíve mindenekfelett Úr, és hogy én még nagyon messze vagyok szentséges Szívének igazi szeretésétől. Ó boldogok, akik eljutottak a trónusig, és ott elégtek...”

Milyen csodálatosak az Úristen útjai: Ő, aki ezt a tüzet ilyen korán meggyújtotta a lelkében, a látomást hét év múlva be is teljesítette: 1957. december 15-én 32 késszúrás tüzes folyosóján át jutott el Krisztus trónusáig. Novíciustársai, úgy tűnik, erről a belső tűzről nem sokat sejtettek. Anasztáz a mindennapi életben vidám, viccelődő, kedves társ maradt. Hogy milyen lehetett a mindennapi életben, mestere, Lóránt atya két levélrészletéből sejthetjük. A névnapjára szólóban így tréfálkozik vele:

„Nem tudom ugyan, élsz-e, halsz-e (megállj, te betyár, hogy nem írtál, meghúzom egyik füledet, ha találkozunk), de mégis abban a reményben írom e sorokat, hogy életben talál. Neved napján különösen fogunk gondolni Rád, és kérem a Jóistent, hogy fogja meg füledet, valahányszor haszontalankodsz.”

Egy másik levelében is betyárnak titulálja: „Betyár vagy, de hiszem, hogy abból is valami jót hoz ki a kegyelem.” Anasztáz Lóránt atyához írt leveleiből egy sem maradt fenn, de Lóránt atya 6 megtalált leveléből sokat megtudhatunk lelki fejlődéséről. Ritka ajándék, hogy egy szent szemein keresztül ismerhetünk meg egy másik szentet, tanúi lehetünk annak, hogyan neveli az idősebb a fiatalabbat. Itt Lóránt atyának azt a levelét idézzük teljes egészében, amelyben megválaszolja Anasztáznak a papi hivatással kapcsolatos kérdéseit:

„Kedves Jancsikám!

Nagy örömet szereztél leveleddel. Minthogy már rég nem hallottam hangodat, ilyenkor az első, amit figyelek: a hangod. Hallottam és megnyugodtam. Problémákat is vetettél fel, a Jóisten adta őket. Amint foglalkozol, talán birkózol is velük, megerősödöl, kialakul a fejed, talán a szíved is. Problémáid jók, érdemes foglalkozni velük egy kissé. Csak egy kissé, mert teljes megoldásuk egy egész élet feladata, okulásának eredménye.

            Szép és fontos kérdés: „a hivatás ürügye alatt nem önmagamat keresem-e valami egészen szublimált formában?” Bár mások is töprengenének ezen! Semmi kétség: az ember kezdetben inkább önmagát keresi: felhúzza magára az Isten ruháit, és tetszeleg bennük. De azért nemcsak magát keresi. Értékeli azokat a ruhákat is, értékeli az Istent is, különben nem akarna Bele öltözködni, de az biztos, hogy arra kell törekedni, hogy Istent önmagáért keressük, szeressük. Ehhez akkor jutunk el, ha nem keressük a magunk dicsőségét. Ez a fontos: dicsőségemet ne keressem. Kereshetem azt, ami nekem jó, hiszen az Isten is javamat akarja. Csak saját dicsőségemet ne keressem, mert „Qui gloriatur, in Domino glorietur (aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék)”. Aztán nézzem azt, mi az Isten érdeke bennem és másokban. Azt keressem, abban buzgólkodjam, akkor fogom magamat [jól] keresni. Annyi azonban bizonyos, hogy sokan nem teszik fel maguknak azt a kérdést: vajon nem önmagamat keresem-e, sokan megsértődnek, ha az ember ilyen gyanút támaszt velük szemben. Pedig ez olyan általánosan emberi dolog.

            Másik: „A hivatás nem azonos alkatú, hajlamú vagy elgondolású emberek gyülekezete-e csupán?” A szentségre való hivatás: nem. A legkülönfélébb alkatú, fajú, korú, nemű, vérmérsékletű emberek lettek szentek. Az Isten ugyanis mindenkinek való, mindenkinek végtelenül gazdag és jó. Az élet egyes foglalkozásaihoz hajlam, tehetség is kell. Így a különböző szerzetek tagjai bizonyos közös vonásokat mutatnak fel, melyek őket másoktól megkülönböztetik. Hogy a papságra való hivatás vagy általában a szerzetesi hivatás általános-e vagy pedig hajlam dolga? Úgy gondolom, hogy mind a kettő. A szerzetes, a pap rendelkezik ugyan sajátos papi hajlamokkal, de azokat megkaphatja mindenféle természetű ember. Viszont azért hozzá kell tenni valamit. Ez, amit mondottunk, csak a szép, egészséges példányokra vonatkozik. Márpedig sok a sablon ember. Ezeknél erősebb a determinizmus, ezeket jobban hajtják az ösztönök. Tehát ezért látszik úgy, hogy a papság is csak hajlam dolga, de ezek csak „magukat keresik szublimált formában”. Ezek nem fognak a hajlamaik ellen is küzdeni, hogy kicsiszolják magukat abban az irányban is, amerre a hajlam nem hajtja őket. Szóval a determinizmus véget ért ott, ahol a lélek a szabad akarata által az Istennel érintkezik, Hozzá igazodik. Az Isten Lelke felszabadítja az embert az elemek szolgasága alól, a csillagok hatalma alól. Új, természetfeletti hajlamokat önt belénk a kegyelem, melyek Krisztus vonásait vésik ránk. Légy tehát nyugodt mindkét dologban.

            Eltűnődsz az emberi sorsok felett is. Az egyik komolyan veszi a hivatását, és egy rossz vizsga miatt mennie kell, a másik felületes, kivágja magát és érvényesül. Azt mondom: ezekkel a kérdésekkel ne nagyon törődj. Mert ehhez több emberismeret kell, mint amivel most még rendelkezhetsz. A hivatáshoz sem elég a szubjektív jó szándék, és viszont, aki most könnyelműbbnek látszik, megkomolyodhat. Ilyenkor az ember még csak magát kezdi ismergetni, másokról még nagyon felületes ismereteink vannak. Szóval ezen ne sokat töprengj, inkább csak imádkozz másokért.

            „Miért van gyűlölet a szeretet hivatásában járók között?” Azért, mert az irigység a legfőbb bűn. Ezért vitte bűnre a sátán az embert, ezért ölte meg Káin Ábelt és így tovább, ezért ölték meg a farizeusok Krisztust. Aki még nem érezte az irigységet, az nagyon meg van elégedve önmagával. Az irigységet csak az alázatos szeretet győzheti le: Istentől van, amim van, nincs mit dicsekednem vele. Örülök annak, amit kaptam, annak is örülök, amit más kapott, hisz az is a jó Isten dicsőségére [van], és a mi közös gazdagságunk. Szóval ez is olyan, ami még nem neked való probléma, ez már az életiskola tanítása. De azért ennyit tudni jó. Örülj, ha van benned egy kis irigység, mert ez annak jele, hogy nem tartod mindenre képesnek magad, és azt is értékeled, ami másban van. De aztán győzd le az irigységet alázattal és szeretettel.

            „Mi lesz belőlem? Mindenhez van valami kis készségem, igazában semmihez sincs komoly adottságom.” Hát így van az ember, ha egyszerre akar mindent: ismeretet is meg judiciumot is, elméletet is meg gyakorlatot is, belső világot is és külső érvényesülést. A mohóság az oka ennek. Most csináld azt, ami előtted van. Mélyedj bele, ahogyan csak tudsz. Mondj le a sokoldalúságról, hogy majd többoldalú lehess. Nem vagyunk végtelen kapacitás. Merítsünk annyit a létből, amennyit kaptunk. Egy tagnak kell lennünk a Testben, nem mindennek. Keressem meg a helyem a testben és azt teljesítsem. Szóval: csak sorjában. De mindenesetre alaposságra törekedj. Ne pillanatnyi sikerekre, rögtön felhasználható eredményekre, hanem alapozásra törekedj.

            „Borsodpusztának lesz jövője.”[2] Én is gondolom, hogy magyar földön is lesz újra kontemplatív életforma. De az Egyház egésze nem afelé halad. Inkább a Jelenlét a jelszó. Az Egyház és az ő fiai legyenek jelen az élet minden területén. Nem a félrevonulás, hanem a jelenlét. De ez nem jelenti azt, hogy aki félrevonul, egyáltalán nincs jelen, és hogy az is ne lenne hasznos. Nem hiszem, hogy Te kontemplatív hivatású lennél. Az önzés nem hivatás a remeteségre. Remete az legyen, aki nagyon szereti az embereket és úgy akar közel lenni hozzájuk, hogy elrejtőzik a szemük elől.

            Egyelőre ennyit, Jancsikám! A Szűzanya veled van, te is légy Vele. Sokszor felajánlak Neki, s Ő olyan jó, hogy kegyesen fogadja azt. Szeresd a Testet, melynek feje gondol rád és szíve táplál vérével. Légy jó kis tagja, erősödj, fejlődj. Ha valamit nem tudsz megoldani, elsősorban imádkozz és kérj megoldást a Szűzanyától. Biztosan rendbe hozza fejedet. Én nyugodt vagyok felőled. Betyár vagy, de hiszem, hogy abból is valami jót hoz ki a kegyelem. Csak törekedj az igazságra! Ne színezd magad szebbre! Inkább ne láss, mint hogy erőltess valami megoldást. A dolgoknak legtöbbször lassabban kell érniük, ne légy mohó.

            Mindig örömet szerzel, ha írsz. Azt mindig elteszem a lelkemben, és sokszor felajánlom a Szűzanyának. Mire Te választ kapsz, azt már sokszor átbeszéltem vele.

            Te is imádkozz értünk, hogy mi is éljünk.

                                   Sok szeretettel ölel

                                                                       M.”

            Egy ideig Lóránt atya még neveli Anasztázt, jó tanáccsal látja el, hogyan felelhet meg egyre jobban az Úristen inspirációjára:

            „Örülök, hogy megjegyezted egyik kérésemet, hogy meg ne alkudj soha önmagaddal. De most ennél többet mondok: Vigyázz, hogy meg ne várakoztasd az Urat. Ő jó ugyan és türelmes és kegyes, s Éretted még kerülőutakra is kapható, de mégse volna szép tőlünk, ha megvárakoztatnánk. Érdemes Vele menni. Sokszor nem mondja, hová visz, sokszor siet, lihegünk, de aztán mindig kisül, hogy érdemes volt Vele menni.

Ha könnyen teheted, írj máskor is. Jó néha ünneplőbe öltözni. Ilyenkor megnézed magad a tükörben, időnként az is jó.

Jancsikám, légy jó, sok szeretettel imádkozom Érted, bízom Benned, s nagyon kérem az Urat, hogy ne szomorítsd meg Őt. Én is várom a nyári találkozást, mikor a szemed elárul újra mindent.”

            Amint meggyőződik Anasztáznak a kegyelem vezetése iránti hűségéről, a boldogságtól könnyes szemmel örül az Anasztáz lelkében „végtelen gyöngéden” működő kegyelemnek:

„Drága Jó Fiam, én is könnytől meleg szemmel olvastam leveled: úgy látszik, mi már ilyen sírós emberek lettünk mai nyomorúságunkban. Nem tudom, mitől sírunk, mi teszi ezt bennünk: a távolság, mely elválaszt minket vagy a szeretet, mely összeköt, s elszakadni nem enged. Azt hiszem, mind a kettő; mert míg közel voltál, s naponkint láttalak, szeretetemet inkább a szidásban kaptad meg, most hogy távol vagy, lélekben simogatlak – dehogy szidnálak – és sírok, ha hallom a hangodat. Mégis azt hiszem, nem ettől sírunk mi igazán: örömkönnyek ezek, mert a jó Isten oly végtelen irgalmas hozzánk, és a verésben is tanít, gyógyít és oly végtelen gyöngéden ölelget. Lehetetlen nem látnunk, hogyan működik bennünk, Benned is az Ő isteni ereje, kegyelme. Ez a nagy öröm, ezért sírós az ember, hogy lám, valóban milyen jó az Isten.

Leveled minden sora megnyugtat. Látom belőle azt is, hogyan állsz a Jóisten színe előtt, hogyan gondolkodol Őelőtte, Őróla, az Ő utairól, akaratáról. Imádkozom azért, drága Fiam, hogy ne csak láss, hanem higgy is. A látás már jutalom; néha előleg, de akkor is jutalom. A hit az érdem. „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek” – így mondta az Úr Jézus Tamásnak. Hogy sokszor megérted az Isten útjait: ez jutalom. Ha nem értvén hiszel és engedelmeskedel: ez érdem. „Obedientes fidei”: hitt Ábrahám az Istennek, és kész volt teljesíteni a nehéz és érthetetlen parancsot: áldozza fel fiát. Az engedelmesség Isten parancsainak: ez a bölcsesség, ez a boldogság útja. Ezt kérem én is számodra az Úrtól, kérjed te is.

Két hét múltán folytatom most levelem. Azóta kissé meggyűrődött a papírja, de nem a szeretet, mellyel Rád gondolunk. A tollam is bőven folyik, bezzeg máskor hiába nyomogatom. Ilyen gyarló az anyag, a test, „egyszer fázik, másszor lánggal ég”, ám a mi szeretetünk nem a test és véré, hanem az Úr kegyelméé, mellyel keressük az Istent és szeretjük mindazt és mindazokat, ami és aki az Övé.

Tanulj szívesen, sokat. Az imádságból ne végy el időt, szívesen ülj a Mester lábainál, de mikor a tanulás ideje jön, tanulj, amennyi beléd fér. Értelmesen tanulj, rágd meg, de ne akarj mindjárt megérteni mindent, hagyj valamit az időre is, az élettapasztalat iskolára, egyéniséged későbbi kiforrásának idejére. Az ember kezdetben csak kívülről ismeri meg a dolgokat, később hatol le a mélyükre. Kívülről talán több részletet tud a dolgokról, mint később, de akkor egyre jobban látja a lényeget.”

           

Utolsó fennmaradt levelét Anasztáz pappá szentelése előtt írta:

„Ananiás megkérdezte az Urat: Egy ilyen gyermeket akarsz pappá szenteltetni? Az Úr azt felelte: Menj csak, mert eszközül választottam őt, hogy hirdesse nevemet a hívő hitetlenek, hitetlen hívők és az elkényeztetett kiskirályok, a gyermekek előtt. Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie. (Ap. Csel. 9,15.)

Az Úr igája édes, terhe könnyű, csak mi vagyunk nehéz magunknak, míg meg nem haltunk önmagunknak. Sokáig agonizál bennünk a vetus homo: ez a keserves. De a novus homonak minden szívdobbanása vidító, erősítő, biztató. Öröm és fájdalom között vezet ösvényünk, de az öröm mindig felülkerekedik. Ez feltámadás.

Jánosnak mondta az Úr: Íme a te Anyád. Mondd Te is Neki: Íme a Te fiad. Legyen ebben segítségedre a clairvaux-i szent és ez a kis írás mellékletben. „Ipsam sequens non devias... Ipsa propitia pervenis... Ha Őt (Máriát) követed, nem tévedsz el,... ha Ő kegyes (hozzád), megérkezel...”.

            Sok szeretettel nyújtom ki én is kezemet fejed fölé, hogy rád szálljon a papság Lelke. Én is kérem majd a Te kezed feltételét, hogy én is részesüljek a gyermeknek jutott kegyelemben.”[3]

            Brenner Jánost (szerzetesi nevét nyilván sohasem használhatta nyilvánosság előtt) 1955. június 19-én Szombathelyen szentelte pappá Kovács Sándor megyéspüspök. Rábakethelyre helyezte káplánnak dr. Kozma Ferenc esperesplébános mellé, ahonnan négy filiát (helybenlakó pap nélküli falu) kellett ellátniuk. Igazi atya-fiú barátság alakult ki a plébános és káplánja között. A hívek nagyon hamar a szívükbe zárták János atyát. Egyikük így emlékezett meg róla:

„Ő már életében több volt, mint lelkipásztor, több volt, mint ember, ő már egy kicsit nem ebből a világból való volt. Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek... Volt valami benne, ami vonzotta az embereket. A szolgálatkészség, a szeretet, amiről ő nemcsak beszélt, hanem úgy is élt. Meg tudott állni beszélgetni az egyszerű, rongyos emberrel is. Az volt az ő főbűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek, szerették a cigányok is.”[4]

A gyerekeknek nemcsak hittant tanított, hanem játszott és sportolt is velük. A hittanórái annyira népszerűek voltak, hogy az iskolaigazgató három gyermeke, akiket szülei nem mertek hittanra beíratni, az iskolaterem ablaka alatt hallgatták János atyát. Ő pedig mindig az ablak közeléből tanított. Mindez hamarosan kimerítette az Egyházügyi Hivatal tűrőképességét. Testvére, József, aki a rendszerváltás után püspöki helynök lett, erről így nyilatkozott:

„Az állami egyházügyi megbízott – Prazsák József – Kovács Sándor megyéspüspökkel el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt Kovács Sándor tudomására hozta Brenner Jánosnak, megkérdezte tőle, hogy mi a szándéka. Ő röviden ennyit válaszolt: „Nem félek. Szívesen maradok.” A püspök kiállt a káplán mellett, és úgy döntött, hogy továbbra is Rábakethelyen marad. Az állami egyházügyi megbízott erre ezt felelte: ’Jó, akkor lássák a következményeit!”[5]

A következményekre nem kellett sokáig várni. Egy őszi délután, mikor Farkasfáról jött haza motorkerékpárján, az erdőből ismeretlen személyek hirtelen ölfákat dobtak a motorja elé. De sikerült kikerülnie. A következő merényletet már gondosabban szervezték meg:

„[1957. december 14-én] éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember – egy korábbi ministráns – zörgetett be a plébániára azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner János átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza mellett kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az Oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy ráléptek a nyakára, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak, és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. Tehát nemcsak megölni, hanem meggyalázni is akarták.

A nyomozás színjáték volt, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy személyt a járási és megyei bíróság halálra ítélt, de a Legfelsőbb Bíróság felmentette. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról, de őt is felmentették...

Több vádat is felhoztak ellene a nyomozás során (féltékenység, embercsempészet), keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szentté avatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...[6]

A kommunista hatalom mindent megtett, hogy a vértanú pap gyorsan terjedő kultuszát megakadályozza. Még a szeminárium falán függő szentelési képét is levetették. Csak a rendszerváltás után lehetett őt nyilvánosan tisztelni. Azóta a gyilkosság színhelyén emlék- és zarándokkápolnát építtetett a szombathelyi egyházmegye, lefolytatta a boldoggá avatási per egyházmegyei részét, és átküldte az anyagot a Szentszékhez. Ha a Szentatya jóváhagyja, a szombathelyi püspök fogja boldoggá avatni. Hisszük, hogy a mennyországban még hathatósabban folytatja papi munkáját: közbenjár új, szent papi hivatásokért s a bűnösök megmentéséért.



[1] Tudomásom szerint az eddig legrészletesebb és leghitelesebb könyv Brenner János Anasztázról Császár István és Soós Viktor Attila könyve: Magyar Tarzicius. Brenner János élete és vértanúsága 1931-1957 (Szentgotthárd: Brenner János Emlékhely Alapítvány, 2OO3). Adataim legnagyobb részét innen vettem. Ezenkívül Soós Viktornak köszönhetem Naplójának és ’Sigmond Lóránt hozzá írt leveleinek a szövegét is.

[2] A Halász Pius alapította kontemplatív ciszterci közösségről beszél, amely a rendszerváltozás után nem éledt újra.

[3]A leveleket a következő írásból idézem: „Két ciszterci életáldozata. ’Sigmond Lóránt levelei Brenner János Anasztázhoz.” Szerk. Kereszty Rókus, Vigilia 72 (2OO7) 789-792.

[4] Császár-Soós, 63-64.

[5] Császár-Soós, 67.

 

 

 

 

 

2017.11.21